Tuesday, 21. November 2017
 
   
 

Szöveg Robert Haidinger

Fordítás Kékesi Zoltán

Fotó CaseyDunn,

Thomas McConnell

 

Az eredeti cikket a H.O.M.E. magazin 2008/02 számában olvashatja




Winn Wittman építész (balra) számára igazi kihívást jelentett az építkezés, mivel majdnem a nyakát törte a Soaring Wings építése során – a gerince sérült meg egy szerencsétlen esés következtében.




Eredetileg két emeletet tervezett az építész, de a tulajdonosok megduplázták az építési területet, majd még egy szint kialakítását kérték. A központi lépcsőház üvegtábláin át elénk táruló kilátás azt mutatja, hogy megérte az építkezést.




Wittman arról is gondoskodott, hogy a külsőt és a belsőt finom átmenetek kössék össze. A védett belső udvart és a nappalit egy sós vízzel töltött uszoda kapcsolja össze – kétségkívül látványos megoldás, amely jól illik az elegáns épülethez. Csakúgy, mint a fekete gránit.




Felemelkedés. Eredetileg két emeletet tervezett az építész, de a tulajdonosok megduplázták az építési területet, majd még egy szint kialakítását kérték. A központi lépcsőház üvegtábláin át elénk táruló kilátás azt mutatja, hogy megérte az építkezést.




A kádat egyetlen, óriási darab mexikói gránitból faragták.





Az építészet felkeltette Wittman érdeklődését a földtörténeti korszakok és a geológia iránt: az elegáns shellstone markáns fosszíliái a föld régmúltjáról mesélnek.A burkolatként használt porózus anyag örökké megőrzi szépségét.




Vasfának vagy ipának nevezik a teraszt borító dél-amerikai fafajtát. Mivel ez a legkeményebb fa, ezért tökéletes megoldás kültéri burkolatnak.

 

 

Ez a texasi villa a „Soaring Wings” nevet kapta, és tervezője majdnem szó szerint a nyakát törte azért, hogy felépüljön. A foszszilis kő, a réz és a csaknem 160 üvegtábla együttese szárnyakat ad az épületnek.

 

 

Drámaian hosszan és lágy ívben kanyarog az országút. A benzinkutak és a harsány neonokkal borított áruházak káoszáról, amely időnként szétszaggatja az Austinból a közelben fekvő Texas Hill Countryba vezető út csendjét, Thelonious Monk jut eszembe. „Ha hamisan játszol egy hangot – mondta a legendás jazz-zongorista –, játszd újra a hibát, játszd újra hangosan.”
Winn Wittman is erre a tanácsra gondol, amikor belvárosi irodájából a Redbud Trail 202. felé indul. Meg arra is, hogy milyen jó, hogy az építészet mellett még a zenét is szereti. És szereti még az olyan tereket is, amelyek kicsit olyanok, mint egy zongora belseje. Vagy mint azok a fák, amelyek törzse a gitárok erőteljesen ívelő testére emlékezteti – és amelyeket most helyeztek el legújabb épülete, a Soaring Wings konyhájában, a Redbud Trail 202.-ben.
A háznak nincs tisztán meghatározott első és hátsó oldala, vannak viszont lágyan ívelő szárnyai, mintha bármikor elemelkedhetne a földtől. Három emelet, négy hálószoba, hat fürdőszoba és százhatvan ablak, valamint ezerötszáz kilónyi gránit a kádakhoz. De leginkább egy igazi otthon. Mégpedig a négytagú McPikes családé, akik eddig egy toronyházi lakásban laktak Austinban.




Hegyoldali fekvés. Ezer teherautónyi föld kiemelésére volt szükség ahhoz, hogy a háromemeletes ház belesimulhasson a kiöblösödésbe. Ettől viszont olyan – a jellegzetes, szárnyakat formáló tető miatt –, mintha bármikor fel is tudna emelkedni. Innen a ház neve is: „Soaring Wings”.


Mégis: jó, hogy van zene is. Ez segített Wittmannak, amikor a Soaring Wings körüli őrület kezdte maga alá temetni. Mert voltak időszakok, amikor inkább a fülei dolgoztak a terven. Vagy mondjuk inkább úgy: ahogy a zeneszerzők rendezték el a világ harmóniáit és hamis hangjait. Mert az mindig is világos volt, mit hallott ki a Soaring Wingsből, és milyen irányban kellett a háznak továbbfejlődnie: sokszólamú kompozícióvá kellett válnia – nem is lehetett ez másképp.
Wittman nem olyan típus, akin meglátszik a túlhajszoltság vagy az idegesség: nyugodt és megfontolt, még akkor is, amikor az időről beszél. Nemcsak azért, mert az építkezés négy évig tartott, hanem azért is, mert az idő mint téma fontos tényező volt az anyagok kiválasztásánál. A shellstone jó példa erre. A rendszertelenül és ritkán előforduló kő a texasi Leanderből származik, látszik rajta az évek millióinak munkája – és most a külső homlokzat része. „Számomra a fosszilis kő kisugárzása nem pusztán külső megjelenéséből ered” – mondja az építész erről az anyagról, amely kissé azokra a híres kőlapokra emlékeztet, amelyek a Los Angeles-i Getty Múzeumot borítják. „Számomra ez a kő annak a több évezreddel ezelőtti korszaknak a tanúja, amikor Texas helyén még tenger volt. A kő a föld emlékezete.”




Szárnyakat ad. Elegánsan ível Winn Wittman építész alkotása, akit az Austin előtti dombos vidék formái ihlettek meg. A természetes környezet vonalai mintegy tovább folytatódnak az épületben, amelynek közel 160 ablaka gondoskodik a megfelelő kilátásról.


Az időhöz hozzátartozik a kitartás is. „Rendkívül nagy volt a kihívás – mondja az építész –, mégpedig minden tekintetben. Pénzügyileg is.” Ennek oka a ház másik meghatározó burkolóanyaga, a réz volt – jobban mondva az ára. „Az építkezés kezdete óta háromszorosára nőtt a réz ára” – meséli az építész olyan hangon, mint aki épp időben aratta le a termést. Valóban: a folyamatosan emelkedő rézárak véget vethettek volna a projektnek.
De maga az épület is levetette őt, mint valami vad texasi ló. „Majdnem megölt ez a ház” – emlékszik vissza Wittman. „Elég komoly”, mondták az orvosok Austinban, akik megállapították a kulcscsont- és gerincsérülést, amelyet akkor szenvedett, amikor leesett az egyik szikláról. De Wittman nem az a típus, aki egykönnyen föladja. Végül minden akadályon felülkerekedett, és felnőtt a feladathoz – ahogy a ház is felépült közben. Noha az eredeti tervek egy kétemeletes házról szóltak, végül egy harmadik emelet is került rá – mindez a 6450 m2-es telek felén. Épület és környezete összjátékát természetesen nem zavarhatta ez a bővítés.
Texas: lapos, mint egy steak, a közepe talán egy kicsit véres is. A Hill Countryt természetesen másmilyennek kell elképzelni, mint amilyen George W. Bush államáról és a Dallas sorozatból elterjedt klisék halmaza. Hullámzó dombok, kevésbé sűrűn lakott részek, alacsony fák, amelyeknek nem sok jutott a texasi nagyravágyásból – ilyen a környék Austin peremén. Wittman számára ez sem mellékes: „Ha sík vidékre építkeztem volna, az eredmény is más lenne.” A Soaring Wings esetében a környező dombok hajlatai köszönnek vissza az épületen. A táj időnként azt az érzést keltette benne, mintha egy meredek felületen kellett volna építkeznie. „A bejárati rész különösen nagy kihívást jelentett” – emlékszik vissza. A házba ugyanis alulról lépünk be, szinte rejtetten, és ezen az érzeten nem változtatnak a halványvörös arizonai kőből épült lépcsők sem.

 




A belső udvar a ház hátsó felében helyezkedik el.


A tető felemelkedő szárnyainak építésekor fontos volt a rend, a struktúra és a lebegés közötti egyensúly, ugyanakkor a merészség is. Amikor a privát és a nyilvános tér között közlekednek, az egyetlen köldökzsinór, amelyen a házbeliek mozognak, egy kétszintes híd. Később visszaköszön a híd zöldje a lépcsőházban is, de még inkább a környező tájban – Wittman tudatosan kölcsönözte a színárnyalatot Country Hill természetes palettájáról. Más részeken egy jó adag szintetikus Amerikát is beleszerkesztett a házba: a gépkocsifeljáró betonjába gumimacikat és bonbonokat kevert – lyukak és lenyomatok maradtak csak belőlük, amelyek a fosszilis burkolóanyag felületét imitálják.
Shellstone, levélzöld, gumimacik és réz – némiképp hozzá kellett persze szokni mindehhez. Különösen az erőteljes rézborítás bizonytalanította el a szomszédokat kezdetben: elviselhetetlenül fényesen csillogtak a lemezek, amikor még alig terjesztette ki a szárnyait a ház. Az a tény, hogy ezzel egy leheletnyi Frank O’Gehry – minden rézborítású és pikkelyes ház ősatyja – vonult be Country Hillre, még nem csitította le a kedélyeket. De néhány héttel később tompult a fény, és enyhült a csillogás, ami engedékenyebbé tette a szomszédokat is. Egyszer majd zöld patinát kap az épület, és teljesen beleolvad a környező texasi zöldbe – hacsak újra nem fényezik.