Tuesday, 26. September 2017
 
   
 

 

 

 

Szöveg Molnár Szilvia

Fotó Kovács Zoltán

KAVICSÁGYON MAKETTERDŐ







Spacemaker. 560 darab építészhallgatók és gyerekek által készített makett sorakozik fel a 13. Velencei Építészeti Kiállítás magyar pavilonjában. Bachmann Bálint és Markó Balázs velencei koncepciója az idei biennále központi témájával harmonizált, amely a jelen és jövő építészgenerációinak kapcsolatteremtését szorgalmazza. A kiállítás kurátora és tervezője egyaránt azt vallja, hogy a modell­készítés nemcsak az építészeti ismeretek átadásának elengedhetetlen eleme, hanem fejleszti a komplexebb látásmódot és a gondolkodást is. A magyar pavilon, ahogyan a Velencei Biennále is, 2012. november 25-ig látogatható

 

A 13. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás magyar pavilonjában építészhallgatók és gyerekek által készített makettek alkotta, természetes fényben fürdő, éteri hangulatú „erdő” fogadja a látogatókat. A projektről Bachmann Bálint, a kurátor és Markó Balázs, a kiállítás tervezője mesélnek.

 

Sokféle típusa létezik az építészeti makettnek. Milyeneket láthatunk itt, és hogyan lett a kezdetben Modell című projektből Spacemaker?

 

Markó Balázs: A múlt év végén, amikor összeállítottuk a pályázati anyagunkat, még valóban voltak modellkategóriák. Viszont amikor az első hallgatói munkák beérkeztek, majd kimentünk megnézni a hely­színt, világossá vált, hogy mi lesz az irány: maga a kiállítási pavilon is egy óriási modell, amely kicsi maketteket foglal magában, vagyis létrehozható a belsőben egy téri játék – így egy autonóm teret alkottunk meg makettek, térkapcsolatok, természetes fények által. Mi köze van ennek az építészethez? Erre a programra elsősorban első-, másodéves hallgatók jelentkeztek, számon kérni rajtuk az építészeti etikát vagy hogy az építé­szet nagy elveivel foglalkozzanak, nem szabad. Évek óta tanítunk, látjuk, hogy a tanulmányaik elején álló hallgatók sokszor még manuális, térszerkesztési problémákkal küzdenek. A makettel való foglalkozás a tanulás eszköze.
Ha ez nem klasszikus építészet, akkor nem csak építészhallgatók pályáztak?
Bachmann Bálint: De, az összes magyarországi építészképzéssel foglalkozó intézményből érkezett modell, és még további öt országból – összesen 560 darab. A legtöbb munka kiváló modelltechnikai módszerekkel létrehozott, nagyon jó esztétikai színvonalú téri kompozíció, s persze van néhány konkrét építészeti modell is. Ami létrejött, bizonyítja, amit az oktatásban is tapasztalunk: a modellkészítés az építészeti ismeretek átadásának nagyon fontos eleme, ami egyúttal a komplexebb látásmódot, a gondolkodást is fejleszti.


Az építészhallgatók munkái mellett gyerekek makettjei láthatók. Miért?

 

BB: Amikor beadtuk a pályázatun­kat, megtudtuk, hogy TÉR-KÉP címmel a Műcsarnok a kultúr­Aktív Egyesület­tel közösen gyerekeknek szóló makettpályá­za­tot hirdetett. Ez egy, a jövő városával, téralakítással foglalkozó pályázat. Miután megnyertük a velencei kurátori pályázatot, a TÉR‑KÉP kiírói megkerestek bennünket, s a véleményünket kikérve megváltoz­tat­ták a kiírás paramétereit, a mi felhívásunknak megfelelően ők is 21 x 21 cm alapterületű modelleket kértek be a gyerekektől. Ezzel egyfajta együtthatás alakult ki a két pályázat között, majd azt javasoltuk, hogy a gyerekek modelljei ne fehér, hanem színes munkák legyenek. A nyertes pályázatunk kihirdetése után jött ki David Chipperfield mottója, a biennále központi témája, amely a jelen és a jövő építészgenerációinak kapcsolatteremtését célozta meg. Ez számunkra telitalálat volt. De arról még nem is beszéltünk, hogy az installáció szintén fontos részei Kele Antal artformer mobil­szobrai, amelyeket a látogatók mozgathatnak, valamint plasztikák, köztük a Mű a szentföldről című, amelyben Kele különböző vallási jelképeket ötvözött.


 

A Wesselényi–Ferencz-féle BorderLINE projekt az előző biennálén a vonal szerepét hangsúlyozta a tervezés­ben, és egyúttal a szabad­kézi rajz hiányára hívta fel a figyelmet. Ugyanez vonatkozik a modellezésre is, hiszen ma már ezt is szoftverekkel oldja meg az építész.

 

MB: A virtuális térben, a gép segít­ségé­vel 100%-os valóság létrehozására van lehetőség. Ez a projekt arról is szól, hogy a pályázónak gondos előkészítéssel és bátorsággal kell létrehozni valamit, és e folyamat­ban a kéz és az agy közösen dolgozik. A hallgatók lubickoltak a feladat­ban, hiszen nem kellett megküzdeniük bizonyos dolgok nem ismeretével a kézi rajzban vagy a komputerkezelésben, hanem fogták az anyagot, és egészen addig alakították azt, amíg végül személyes tárgyakat kaptak. És ha megnézi az ember, akkor egyértelmű, hogy mindegyik modell külön személyiség, mindegyik egyformán fontos. Ez volt a maketterdő-gondolat alapja. Mindegyik makett-fa önálló, egyformán fontos, csoportban pedig valami egészen újat alkotnak. Ehhez járul hozzá a természetes fény, és kellett valami közös alap is, amiből „ki lehet növeszteni” ezt a dolgot, ami természetes jelleget kölcsönöz az installáció egészének. Ez lett a kavicsterítés. A kavics azért érdekes nekünk, mert szinte mindenütt jelen van a természetben, még közvetlenül a pavilon épülete mellett is.


Milyen a kiállítás fogadtatása?

 

MB: Az utóbbi években meg­változtak az építészet kérdései, ma elsősorban a szociális jelleg dominál, viszont látható, hogy az esztétikai kérdések háttérbe szorultak. A mi prob­lémafelvetésünk éppen az ellen­kező irányba hat, mert bízunk abban, hogy a jövőben az esztétika újra fontos lesz, hiszen ez az építészet lényegi része. Látható, hogy a keletiek nagyon szeretik a pavilont, éppen a letisztult installáció miatt. A biennále hivatalos lapjában megjegyezték, hogy a magyar pavilon „évek óta radar alatt repül, de most végre látható”. Paolo Baratta, a biennále főigazgatója kétszer is gratulált, és a kiállítás edukációs programjához kapcsolódóan a francia mellett a mi tárlatunkat kiemelve mondta azt, mennyire fontosnak tartja hallgatói csoportok számára e két pavilon megtekintését.
BB: Ez a projekt a jövő generáció­jának perspektívája arról, hogy hogyan gondolkoznak építészeti esztétikáról, téralkotásról. Újságokban, építészeti blogokon írnak a magyar pavilonról, és mindenütt éppen az esztétikai minőségét, vagyis letisztultságát, egyneműségét méltatják.

 

 



Bachmann Bálint és Markó Balázs

Mi lesz Velence után?

 

MB: Ez nem egyszeri akció, a biennále egy nagyon hosszú, az építészetoktatásról, a jövő építészetéről szóló programsor nyitánya, melyben az Ybl-ön szervező­dött szakmai önképző kör, a Mária Utcai Műhely éppen úgy benne van, mint Bálintéknál, a pécsi építészettudományi tanszéken az Építészet ma rendezvények szervezői. És tervezzük, hogy a Fugába is elhozzuk ezt a témát. A kiállítást pedig vándorkiállításszerűen szeretnénk utaztatni majd.
www.modellpavilon.hu

 

 

 

CURRICULUM VITAE

 

Bachmann Bálint DLA 1995-ben szerzett építészdiplomát a würzburg-schweinfurti Fachhochschulén, majd 1999-ben a PTE építész mesterszakán. 1997 óta a PTE PMMIK oktatója. Doktori cselekményét (DLA) a BME építőművész doktori iskolájában kezdte, és 2006-ban a PTE mesteriskolájában fejezte be. Jelenleg a PTE PMMIK dékánja, docensként oktat épülettervezést az építőművész, építészmérnök és építőmérnök szakokon. Kutatási témája 1998-tól a lakóépületek optimalizálása, 2001-től az integrált örökségvédelem oktatása és gyakorlata. 2012-től a PTE Szentágothai János Kutatóközpontjában a „Smart City Technologies – Energiahatékonyság” kutatás résztvevője. Tervezőként a Bachman & Bachmann Építész Irodában dolgozik. 1997-ben és ’99-ben Tokióban, a Pálffy and Associates építészirodában dolgozott. Számos megvalósult épület tervezője, illetve társtervezője, legutóbbi (2012) a PTE Szentágothai János Kutatóközpontja. Fontos hazai és nemzetközi szakbizottságok, szakmai szervezetek aktív tagja.

 

Markó Balázs DLA, okleveles építészmérnök. 1990–94 között az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, majd 1994–99 között a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tanult, 2009–11 között a PTE Breuer Marcell Doktori Iskolájának doktori képzésében vett részt. 1997-ben az Universitat Politecnica de Catalunya nemzetközi építészkurzusának hallgatója. A tervezés mellett 1994 óta az építészképzésben is részt vesz, 2001-ig tanszéki mérnök, 2009-ig főiskolai adjunktus, ezután három éven át mestertanár, az idei évtől az Ybl Miklós Építéstudományi Kar Településmérnöki és Építészeti Tanszékének tanszékvezetője, egyetemi docens. A HMS-PLAN Kft. mérnökiroda társtulajdonos-tervezője, amely építészeti, tartószerkezeti tervezéssel foglalkozik. Számos szakmai közösség tagja.
 

 

Az eredeti cikket a H.O.M.E. magazin 2012/7. számában olvashatja.