Tuesday, 21. November 2017
 
   
 

 

 

 

Szöveg Rubóczki Erzsébet

Fotó és portréfotó Bujnovszky Tamás

Az építészeti nyelv pontos értése

 

Kovács Péter debreceni építész – olvasható egy róla szóló írásban. S ha bárki azt gondolná, hogy e jelző dehonesztáló, sietve nyugtatok meg mindenkit: Kovács Péter szereti, érti és ismeri az Alföld legnagyobb városát, amelybe az utóbbi közel két évtizedben számos nagy jelentőségű, országos figyelmet keltő középületet és családi házat tervezett.




Villaépület, Debrecen, 2014
„Kívülről egyszerű szerkesztésű, amit inkább letisztultnak neveznék” – állítja az átriumszerűen tervezett épületről maga az építész, de hozzáteszi azt is, hogy belül viszont meglehetősen változatos és mozgalmas lett a térstruktúra. Tervező: Kovács Péter, belsőépítészek: Frank György, Tatár Balázs

Debreceni Egyetem Onkoradiológiai Központ, Debrecen, 2013
A bejáratot éles kimetsződéssel hangsúlyozó hófehér épületet szabályos ritmusú pozitív és negatív formák, a kívülről résnyi, a belső falakon nagy felületen alkalmazott üvegek, illetve az ezeken beáramló fénytörések és reflexiók jellemzik. Tervező: Kovács Péter

 

Legutóbb a magának tervezett, lakás és iroda céljára is alkalmas stúdióra kapta fel a fejét a hazai szakmai sajtó. Az épület Debrecen egy olyan részén található, amely még erősen kisvárosias hangulatú: csendes utcácskák magasra nyúlt akácfákkal, többnyire földszintes, régi házakkal. Közöttük áll az új épület, amely, miközben nagyon más, mint a környezete, mégis nagyszerűen alkalmazkodik. Milyen vezérelvet követett a tervezése során?
Úgy alakult, hogy gyakorlatilag nyolc óra alatt kellett eldöntenem, hogy megveszem-e a telket a rajta álló öreg házzal, vagy sem. Az ingatlant jól ismertem, nap mint nap elmentem előtte, és mindig meg­­állapítottam, hogy milyen csodálatos a fekvése, az adottságai. E nyolc óra alatt több tucatszor változott meg a véleményem, végül az igen győzött. Ebben a folyamatban az volt a számomra is meglepő, hogy noha mindig nagyon racionális döntéseket hozok, most az emóciók motiváltak. Ez a megváltozott szemlélet aztán hatással volt a tervezésre is, többet hagyatkoztam az intuíciókra. Ennek köszönhetően az épület szellemileg szabadabban született meg, mint általában a többi munkám. Rám alapvetően a tiszta tömegformálás, a puritán gondolkodás a jellemző, ami azonban nem illeszkedett volna ebbe a kontextusba. Ám úgy gondoltam, hogy itt és most valami olyat kell csinálni, ami a gyökerekre is figyel, de nem mond le a frissességről sem. Miként azt Heinz Tesar osztrák építész a rétegződésekre vonatkozó elméletében is leírja, amikor azt mondja, hogy a város rétegződésekből áll, és nekünk az a dolgunk, hogy új rétegeket teremtsünk, de a korábbi alapokra. A régit tisztelni kell, ám azt is észre kell venni, hogy abból mi a jó, és mi nem. S ha lehántottuk róla a rá­rakódott, kevésbé értékes felületet, akkor arra tudunk építkezni, átvitt értelemben és fizikailag is. A városok, ahogy növekszenek, hajlamosak elfeledni ezeket a réteg­ződéseket, de ebben az óvárosi mikrokörnyezetben, a földszintes kis házak szövetében ez még látszik és érzékelhető.


A rétegződés jelen esetben az anyaghasználatban és az épület arányaiban nyilvánul meg, míg az új, kortárs szemlélet az utca felé zárt, befelé forduló tömegben, a tiszta, geometrikus formákban és a szikrázóan fehér felületekben.

Amikor „beleálltam” ebbe a telekbe, cseréptetőket és téglafalakat láttam, és úgy éreztem, ez az a rétegződés, amelyre támaszkodhatok, és ez lehet a megfogható alapja az épület­nek: lebontottuk a telken álló régi házat, és annak az összes tégláját felhasználtuk, látszó módon, vakolat nélkül az épület alsó részében, illetve a kerítésben. E fölé feszítettük az új, vasbetonból készült réteget, az utca felé zárt, fehérre vakolt egyenes és ferde falakat, amelyek nem ránehezednek, hanem kicsit lebegnek a téglafalak fölött. Azt gondolom, hogy a réginek és az újnak a feszültsége hozott létre egy olyan kontextust, amely elfogadhatóvá teszi az épületet ebben a környezetben.


Debrecen a kortárs építészet egyik legizgalmasabb központjává vált az elmúlt nagyjából másfél évtizedben a Debreceni Egyetem megújuló campusának köszönhe­tő­en, ahol olyan nagy ­formátumú építészek tették le névjegyüket, mint Bán Ferenc, ifj. Kálmán Ernő, Major György, Golda János, Ferencz Marcel, és ahol önnek is közel fél tucat – többnyire Lengyel István építésszel közösen jegyzett – épülete áll. Többek között a MAG-ház, az In Vitro Diagnosztikai Tömb, az Informatikai Kar, a Tudományos Élményközpont vagy az Onkoradiológiai Központ. Ezek, miközben a kívánt funkciók­hoz és téri adottságokhoz alkalmaz­kodva nagyon eltérőek, egyben nagyon hasonlóak is. A tömegek szabályosak, mégis dinamikusak, a felületek szikrázón fehérek, és a koncepciók fontos része a fény, amelyről építő­anyagként gondolkodik, ahogy egyik műleírásában meg is fogalmazta. Hogyan alakult ki ez az önre ma már annyira jellemző nyelvezet?
Amikor 1982-ben, a Műszaki Egyetem elvégzése után visszajöttem a szülővárosomba, még elég képzetlen voltam. Az építészetről nagyon sokat néhány évvel később a Mester­iskolán, majd egy osztrák építész­irodában tanultam meg, ahol másfél éven át dolgoztam, és ahol nagyon jól éreztem magam. Alapvetően pedig a modernizmus, különösen a finn építészet puri­tanizmusa, Alvar Aalto épületei voltak rám nagy hatással. A finnek soha nem akartak hozzátenni semmi feleslegeset az épületekhez: egy szép tömegarányú, fehérre meszelt fal nem kíván meg különleges anyagokat. De hozzá­tenném, hogy egy szatmári templom a maga fehérségével a helyi gyökerekhez is elvezethet.  A másik kulcsszó pedig valóban a fény, amely a fehér fallal működik a legjobban. Szeretem a fehér fény reflexióját a fehér falon, és vannak olyan szituációk, mint például az informatikai kar árkádos részén vagy az onkoradiológia épületében, ahol soha nem kellene fénynek megjelennie, a visszaverődésnek köszönhetően mégis ott van.

 

Számos pályázaton indult sikerrel, olykor egyedül, gyakrabban Lengyel Istvánnal együtt. Önök nyerték a város intermodális központjának a tervezésére kiírt pályázatot is 2015-ben. Az új központ a város­ba érkezés élményét és egyben a város működését írja újra. A pályázók közül alighanem önök rendelkeztek egyedül a város mindennapi működésének alapos ismeretével és megértésével, és ezt ismerhette fel a zsűri is.
A zsűri indokait nem ismerem, de az tény, hogy Mocsár Attila közlekedéstervezővel együttműködve egy nagyon erős koncepciót hoztunk létre, amelyben az állomás előtt a 4. számú főutat lesüllyesztettük, és térszín alatt erre szerveztük rá a buszpályaudvart. Lehetséges, hogy a nem debreceniek közül kevesen érezték azt meg, hogy ez a főút mennyire gátja a városi főtengelynek, illetve a gyalogosáramlásnak. A terv olyan városszerkezeti döntéseket vállalt fel – vagyis nem csak az épületet és az építészetet nézte –, amelyek visszaintegrálták a leszakadt pályaudvart a városba. Talán ezért nyertünk.
 

 

Említette, hogy nagyon jól érezte magát az osztrák építészirodában. Miért jött haza, amikor itthon nem volt munkahelye, bizonytalan volt a jövője?
Úgy érkeztem oda, mint egykor a céhlegények, akik tanulni akartak. Én is többet szerettem volna tudni, és egy pillanatig nem gondoltam, hogy ott alakítom ki az egzisztenciámat. Bár jól beszélek németül, ez nem volt számomra elég, nehezen viselem el a megértés pontatlanságát. És ha most azt kérdezné tőlem, hogy szeretek-e Debrecenben élni, azt felelném, igen. Ez az a hely, ahol pontosan értem a nyelvet.

 

 

 

CURRICULUM VITAE

Kovács Péter DLA, egyetemi docens Debrecenben született 1957-ben. Építészmérnöki diplomáját 1982-ben szerezte meg a BME Építészmérnöki Karán. Friss diplomásként visszatért Debrecenbe, ahol Kelet-Magyarország legnagyobb tervezőintézeténél, a KELETTERV-nél helyezkedett el. 1990-ben elvégezte a MÉSZ Mesteriskoláját, majd 1990-től másfél évig Ausztriában, a Hinterwirth Építész Irodában dolgozott, ahol a szakmai ismereteken túl komoly munkaszervezési tapasztalatokat is szerzett, amelyek nagyban segítették saját irodájának (Archiko Stúdió) megalapításában és működtetésében, 1992-től. Épületei – sportközpontok, üzletházak, családi és társasházak, gyógyászati és oktatási épületek – elsősorban Debrecenben, illetve a közeli régióban épültek meg. Ezek közül kiemelkedik a Debreceni Egyetem (DE) területén emelt féltucatnyi épület, melyeket részben Lengyel István építésszel közösen jegyez. Egyénileg vagy Lengyel Istvánnal közösen számos pályázaton indult sikerrel. I. díjas terv alapján épült meg a DE Informatikai Kara és a DE Központi In Vitro Diagnosztikai Tömbje 2011-ben. Legutóbbi nyertes pályaművük alapján remélhetőleg szintén felépül a debreceni Intermodális Közösségi Közlekedési Központ, melynek kiviteli tervei 2015-ös keltezésűek. Munkásságára a modernizmus, valamint a finn építészet, elsősorban Alvar Aalto épületei, az osztrák Heinz Tesar munkássága, illetve rétegződéselmélete volt nagy hatással. Épületeinek formálására a tiszta, geometrikus tömegképzés, a puritán anyaghasználat, a fehér felületek, illetve a természetes fénynek mint „építészeti anyagnak” az alkalmazása a jellemző. 2007-től tanít főállásban a DE Műszaki Kar Építészmérnöki Tanszékén, DLA fokozatot 2008-ban szerzett. Kétszeres Pro Architectura díjjal kitüntetett építész (1999, 2013), akinek munkásságát 2015-ben Ybl-díjjal ismerték el.

 

Az eredeti cikket a H.O.M.E. magazin 2016/2 számában olvashatja.